2012. május 31., csütörtök

Egy téma, ami a legtöbb embert izgatja, s így vagy úgy, de keresztül ment rajta... szerintetek?


Mert olyan szépen kértétek :-) De én is kérem, hogy írjatok valami véleményt. Mindig jólesik és ösztönöz :-) Nagyon szépen köszönöm...

"A „még nem vágyom új kapcsolatra, de szexelni azért tudnék” szindróma

  A Péntek kicsivel több meglepetést tartogatott, mint gondoltam volna. Éppen a közeli kifőzdéből siettem vissza, hogy ebédet vigye apámnak, és magamnak, amikor hirtelenjében földbe gyökeredzett a lábam. A virágboltból Barbara és Ernesztina léptek ki, kezükben egy-egy csokor virággal.
  Mégis mi a jó francot akartak? – morogtam magamban. – Virágon kívül
Ekkor vettek észre. Vigyorgásuk szélesebb és kicsit sötétebb lett, már ha mindez lehetséges. Vagy csupán a szikrázó napsütés tréfálta meg az érzékeimet.  Ám, amint odaértek hozzám, kiderült, hogy tévedtem.
  -Sziasztok lányok.
  -Szia Magda – köszönt Erna. Általában ő volt a kedvesebb, de akkor ugyan az a furcsa mosoly ült mindkettőjük arcán.
  -Szép csokrok. Hová viszitek?
Felderült az arcuk. Sejthettem volna, hogy a jólneveltségnek is megvannak a hátulütői. Például… sose kérdezz olyanoktól, akikkel amúgy nem szeretnél beszélgetni!
 Összenéztek, majd Barbi kezdett rá.
  -Jó, hogy megkérdezted, így nem kell azon gondolkodnunk, hogy hogyan áruljuk el a jó hírt.
Összevonta a szemöldököm. – Ezt, hogy értitek?
  -Most mégis, hogy hangzott volna, ha azzal fogadunk, hogy Balázs eljegyzési vacsorájára vagyunk hivatalosak? Ja, hopp… azt hiszem valahogy így – mosolygott rosszindulatúan a dundi szőke nő.        
   -Na látod, nem is volt ez olyan nehéz – mondtam. S ahogy ezt a két nőt néztem, kezdtem emlékezni, hogy miért nem akartam hazajönni egy darabig. Amely elhatározást természetesen csak Ákos miatt rúgtam fel. Nesze neked Sors! Minden esetre igyekeztem közömbösen viselkedni. Úgy tűnt, hogy sikerült, mert a két nő egy picit elbizonytalanodott.
  -Mi az? Meg sem ráz? – csodálkozott Barbi.
  -Miért? Meg kellene?
  -Igen. Elvégre veled másfél évig járt együtt, mégsem kérte meg a kezed. Verát pedig fél éve ismeri, és úgy érzi ő az igazi – próbálkozott Erna.
Vállat vontam. – Adjátok át nekik jókívánságaimat. Most pedig, ha megbocsátotok… nem szeretném, hogy kihűljön édesapám ebédje. – ezzel tovább indultam. Már a bolt ajtajánál voltam, mikor Barbi még egy utolsó próbát tett.
  -Ezek szerint valóban Balázsnak volt igaza.
  -Miben? – néztem rájuk a küszöbről.
  -Hogy te léptél előbb. Máskülönben miért nem rázott meg a hír?
Feladóan megcsóváltam a fejem és beléptem a boltba ott hagyva őket az utcán a saját levükben főve. Talán nekem is kellett még egy kis idő, amíg felfogtam a helyzetet.
  -Gondolom velük találkoztál ott kint – biccentett apám az utca felé. A pult mögött állt.
  -Igen.
  -Elmondták, hogy Balázs megkérte annak a lánynak a kezét?
Mélyet sóhajtottam. – Igen apa, elárulták. Jobban mondva a képembe harsogták vigyorogva. Nem értem, hogy miként létezhetnek ennyire romlott emberek. Olyanok, akik örülnek más nyomorának… - felvittem a raktárba az ebédet. – Gyere, mert ki fog hűlni a pörkölted.
 Csatlakozott hozzám.
  -És? Miként fogadtad?
  -Őszintén? Még nem tudom – a halántékomra böktem. – Még feldolgozás alatt van az információ. Bár van némi haszna is egy-egy ilyen találkozónak.
  -Valóban? – jelent meg apám két villával a kezében. – Azt kétlem.
  -Pedig van. Néhány ilyen kellemetlen egymásba futásból új részleteket tudhatsz meg a másik fél tudtán kívül – bele lapátoltam a tésztasalátámba.
  -Éspedig?
  -Erna az mondta, hogy már fél éve együtt vannak. Csak laza fejszámolás… és kiderült, hogy már akkor megcsalt, amikor még elvileg együtt voltunk.
  -Ez nem volt újdonság, eddig is sejtettük – mondta apám.
  -Igen. A másik viszont bizonyos szinten választ ad arra, hogy a családja miért néz úgy rám, mint a véres rongyra. Barbi azt vágta a fejemhez, hogy én léptem félre előbb. Áhhh! - toppantottam egyet. – Ezt a mocskos gazembert! El is ment az étvágyam.
  -Na jó, akkor most tegyél odalent egy kis rendet, felejtsd el Varga Balázs, aztán ebédelj meg – intett apám a villával az üzlethelyiség felé.
Teljesen igaza volt. Az elmúlt két hétben keményen dolgoztam azon, hogy kiverjem a fejemből. Minden képet letöröltem a számítógépről és a telefonomról, nem kerestem egyiküket sem az interneten, és témaként sem hoztam fel. Aki mégis megemlítette, azt udvariasan megkértem, hogy tereljük a szót másra. Erre haza utazom két hét után, és már az első nap belefutok az unokatestvéreibe, akik a képembe törlik ezt az „örömteli” hírt. Hát forduljanak fel!
Csak puffogtam magamban! Valahol ki kellett jönnie belőlem. Csak nem értettem, hogy miért kellett újra és újra felbukkannia valamilyen formában, az életemben.
 Édesanyám és spirituális barátai erre azt a választ adták volna, hogy azért kerül elő újra és újra, mert nyilvánvalóan dolgunk van még egymással.
 Bár csak ne lett volna igazuk!   

*****

 Mozgalmasnak ígérkezett a pénteki napom, ugyanis a második látogató is megtalált Krisztián személyében.
  -Jól vagy? – kérdezte, miközben óvatosan az iroda felé pislantott, hogy mennyire beszélhet szabadon.
  -Nincs itt. Ki kellett autózni édesanyámhoz egy koszorú miatt. Jól vagyok. Persze. Miért? – pislogtam fel a szőke férfira.
  -Két hete nem hallottam rólad. Azok után amilyen állapotban voltál, természetes, hogy aggódom érted.
  -Értékelem és köszönöm Krisztián, de kérlek, ne félts. Nem tartozol értem felelősséggel.
Ő mélyet sóhajtott és közben rákönyökölt a pultra, hogy a szemünk egyvonalban legyen.
  -Most már hajlandó vagy elárulni, hogy ki bánt úgy el veled?
Megcsóváltam a fejem. Krisztián volt az utolsó, akit bele akartam volna vonni a magánéletembe. Vonzó férfi volt, de egy bizonyos határt nem akartam átlépni vele. Már csak azért sem, mert újonnan tett fogadalmam szerint, nálam tíz évvel, idősebb férfival nem akartam kezdeni. És ő pont súrolta ezt a mércét.
  -Távolságtartó vagy- egyenesedett fel.
  -Ugya, dehogy – dehogy nem! Morogta Józan Ész.  – Na, jó, egy kicsit. De nem miattad van.
  -Hanem?
  -Nagyon szépen kérlek Krisztián, ezt most tényleg hagyjuk. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy erről beszéljek.
  -Értem. Oké, semmi gond.
  -Inkább azt mond meg, hogy ezúttal milyen csokrot kérsz – igyekeztem kicsit barátságosabban mosolyogni. Krisztián abszolút nem érdemelte meg, hogy mostohán bánjak vele.
  -Most semmilyent, köszönöm.
  -Akkor miben segíthetek? Oh, apa körülbelül fél óra múlva visszajön. Várd meg, ha gondolod.
  -Nem, nem is atyádhoz jöttem.
Felvontam egyik szemöldököm.
  -Már mondtam, csak kíváncsi voltam, hogy jól vagy-e.
  -Mint látod, már sokkal jobban. Kérlek, hidd el, hogy semmi szükség rá, hogy értem aggódj. Elvagyok, megvagyok, tanulok, készülök a vizsgáimra… boldog vagyok. Végre nem vagyok szerelmes senkibe. Védve van a szívem.
 Ő összevonta a szemöldökét.
  -És szerinted az a megoldás a gondjaidra, hogy teljesen bezárkózol?
  -Nézd Krisztián. Ez az én életem. És most abszolút nem vágyom semmiféle kapcsolatra. Örülök a pasi-mentes életnek.
  -Köszi – vigyorodott el.
  -Ne vedd magadra, jó fej vagy. Nem úgy értem, hogy barátkozni sem akarok a másik nemmel, csak lehetőség szerint ők se akarjanak tőlem többet. Habár, ha jobban belegondolok, ez a veszély cseppet sem fenyeget. Momentán senki sem közeledik felém. 
  -És ezek szerint ezzel a helyzettel te tökéletesen elégedett vagy.
  -Igen. Jól látod – bólintottam elégedetten mosolyogva.
  -Furcsák vagytok ti nők. Sosem foglak benneteket megérteni.
  -Egy dolgot én is megtanultam az elmúlt időszakban. A nőket nem megérteni, csak elfogadni kell, és akkor mindenki boldog – vontam vállat. 
 Ekkor ismét nyílt a virágbolt ajtaja. Először azt hittem, hogy az apám tért vissza. De helyette kellemesebb meglepetés ért. Patrícia vigyorgott rám.

*****

  -Szia Pat. Már azt hittem sosem érsz ide – vigyorogtam rá új barátnőmre.
  -Feltartottak. Majd mesélek. Szolgáld csak ki az urat – biccentett Krisztián felé.
  -Nem vásárló vagyok. Csak meglátogattam Magdát – lépett el a pulttól Krisztián. – De látom, jól van, úgyhogy már megyek is. Lassan indulnom kell a munkába.
  -Köszönöm, hogy benéztél hozzám – mosolyogtam a szőke férfira.
  -Nincs mit. Mire jók a barátok? – vont vállat arcán szomorkás mosollyal. – Szép napot kívánok a hölgyeknek – ezzel becsukta maga után a bejárati ajtót és feltéve fekete napszemüvegét, eltűnt a látómezőmből.
 Patrícia még mindig az ajtó felé fordulva állt.
  -Hmmm… ő nem Marci legjobb barátja volt? – kérdezte végül felém fordulva.
  -Milyen Marci?
  -Hát a Szekeres Marci, tudod. Főnököm Marci.
  -Jaaa, bocsi. Nem fog valami jól az agyam – mentegetőztem. – Tényleg, Marci a főnököd. És igen, ismerik egymást. De azt nem tudtam, hogy annyira jó barátok. Még csak egyszer láttam őket együtt. Amikor behozta, hogy leadja a rendelést a szépségversenyre.
  -Á, tényleg… - Patrícia kis kézitáskájában kutakodott. – Ezt neked hoztam. Igazából semmi különösről nem maradtál le. Úgy történt, ahogy számítottam rá. Bikinis lányok végig riszáltak a kifutón, a bírák és a hímnemű nézők egyedei a nyálcsíkot húztak maguk után… és láss csodát ki nyert – ezzel kiterítette elém a Sopron-hír hétfői számát, melynek címlapján egy strasszokkal kirakott plasztik koronát viselő barna hajú, babaarcú lány mosolygott a fényképezőgép lencséjébe, kezében az édesanyám által készített jókora csokrot tartva.
 Kérdőn néztem Patríciára. – Igen?
  -Ja, igaz is. Ő az az ismerősöm, akit említettem. A megérzéseim helyesek voltak. Ismét ő nyert. Zsinórban harmadszor. Nem tudom, hogy hogyan csinálja.
 Ahogy elnéztem a róla készült teljes alakos képet, valahogy az én számomra nem volt kétséges a „miért” és a „hogyan”. Étcsokoládé színű haja egyenes, vékony szálú volt, de a derekáig ért. Arca kislányosan kerek, de a mesterien kikészített smink miatt valami buja báj köszönt vissza, ami azt súgta, hogy őt nem lehet figyelmen kívül hagyni. Alkata kicsit almaforma volt. Vállai keskenyek, a piros bikini felsőt láthatóan kitöltötte. Derék vonala nem volt olyan nőiesen ívelt, de a hosszú, formás lábak amúgy is elvonták a figyelmet a kevésbé előnyös részekről. És az a harminckét fogas mosoly, amit vörösre festett ajkaival produkált… egy pillanatra még én is elfeledkeztem magamról, pedig nem lógtak a lábaim között golyók. Egy biztos volt, azonnal megutáltam a lányt. Ahogy nyilván az soproni nők nagy része is, akik a kezükbe vették a lapot. Hogy miért? Mert eszméletlenül jól nézett ki, és üvöltött róla, hogy mindezzel tisztában is van!
  -Vélemény? – kérdezte Patrícia.
  -Hüm? – néztem fel rá az újságról. – Beképzelt hülye liba lehet – vágtam rá úgy, hogy még nem is ismertem ezt a lányt. – Amúgy hogy hívják?
  -Izabella, de őt idézve… „Hívj csak Zizunak” – csúsztatta pár oktávval feljebb a hangját Patrícia. Még a hideg is kirázott tőle.
  -Majd olvasd el a cikket. Itt hagyom neked az újságot. Nekem már nincs kedvem Zizu bájvigyorát nézegetni. Elég lesz Csütörtök reggel nyolctól, amikor együtt kóstoltatunk teát a bevásárló központban.
 Patríciára mosolyogtam, közben elraktam a lapot.
  -Amúgy… milyen volt a tegnap esti randi?
Patrícia láthatóan kicsit elpirult a váratlan kérdéstől, de utána azonnal dühbe is gurult.
  -Ja, hogy Petivel? Az egy surmó köcsög!
Elvontam egyik szemöldököm. – Mégis miért? Mit tett?
  -Hát ő… meg… szóval meg… khöm… érted.
  -Lefeküdtél vele?
  -Igen – bólintott, és mind emellé olyan arcot vágott, mintha ez volna a világ legtermészetesebb dolga.
  -De akkor miért vagy rá dühös?
  -Na jó, elmondom nagy vonalakban, hogy mi is történt, amikor találkoztam vele a Central Café-ban.
  -Csupa fül vagyok – támasztottam ki az állam a tenyerembe.
  -Este kilenckor találkoztunk. Jót beszélgettünk. Már csaknem úgy tűnt, hogy nagyon is jól érzi magát a társaságomban. Aztán flörtölgetni kezdtünk. Egy órán belül már annyira izzott közöttünk a levegő, hogy öngyújtóra sem lett volna szükségünk, ha esetleg rágyújtanák… szó-szó… végül csak kibökte, miszerint: „ Még nem vágyom komoly kapcsolatra. De a szex elől azért nem zárkózom el.” Ki is akadtam rá.
  -De azért lefeküdtél vele – világítottam rá a lényegre.
  -Ez igaz. Miért ne? Fiatal vagyok. És megkívántam.
  -De… csak így? Mármint… nem tudom elképzelni, hogy csak a szex miatt ágyba bújjak valakivel. Ne… ne vedd sértésnek – javítottam magam gyorsan. - Csak nekem furcsa.
  -Pedig ennek is megvannak az előnyei – fűzte hozzá Patrícia.
  -De miért lettél mérges rá, ha még így is ágyba bújtál vele?
  -Mert azért már én is vágynék egy normális kapcsolatra. Nem csak szexre. De ennél tovább nem jutok – vont vállat keserűen mosolyogva barátnőm.
Ehhez már nem nagyon tudtam mit hozzáfűzni. Csak két év korkülönbség volt közöttünk, de ebben a kérdésben másként gondolkodtunk. Szerettem a szexet, mindig is oda voltam érte, mert egy semmivel össze nem hasonlítható élményt nyújtott. De a „csak szex és más semmi” – játszmát nem tudtam volna elképzelni a saját szexuális életemben. Nekem legalább őszinte bizalomra volt ahhoz szükség, hogy ágyba bújjak valakivel.   Nem, nem ítéltem el Patríciát, sem azokat az embereket, akiknek hasonló volt a felfogása. De tisztában voltam vele, hogy úgy az igazi az együttlét, ha viszonzott érzelmekkel viseltet egymás iránt a két partner, és őszintén odafigyelnek egymásra. És, hogy honnét vagyok ennyire biztos az állításomban? Négy évvel korábban volt szerencsétlenségem megtapasztalni az ellenkezőjét. Ugyan a bizalom megvolt a másik fél iránt, hiszen tizenkét éves korom óta őt szemeltem ki arra, hogy beavasson a szexualitásba, s ahogy idősödtem és megértem a dologra, össze is jött. Két évvel volt idősebb nálam. Én tizennyolc, ő húsz. Ám mire eljutottunk a szexig, a lángoló szerelem elmúlt belőlem. Tudom, hogy más lett volna, ha járunk. Más, ha kölcsönösen szeretjük egymást. Nem állítanám, hogy megbántam. Abból az esetből is tanultam. Meg tanultam értékelni a szerelmet, a kapcsolatokat. És azt, hogy azzal a legjobb a szex, akivel szeretjük egymást. De akkor vajon miért fordulnak sokat szex-barátokhoz, akikkel soha a büdös életben nem fognak járni, csak egyszerűen élvezik velük a hancúrozást? Egyáltalán meg fogom érteni ezt valaha is? Passz!
****

  Este hét órakor már a Gödör Borozó előtti padon ücsörögtem. Korábban érkeztem, mint mindig. Ha férfiról volt szó, képtelen voltam késni. Nem túl nőies! J
  Kellemes langyos este volt. Lassan átléptünk a Júniusba, és ez érződött a levegőben. A Szentháromság szobor körül párok sétálgattak kézen fogva, családok fagyiztak, néhányan babakocsit toltak. Egy szájkosaras tacskó ágaskodott gazdája lábának támaszkodva, hogy őt is kínálják meg abból a csokoládés finomságból.
 Nem akartam túl nagy hangsúlyt fektetni a kinézetemre, nehogy Ákos félreértsen. De azért nő lévén topisan sem szerettem volna megjelenni. Hiszen ki tudja, lehet, hogy gyerekkori barátom mégiscsak közeledési szándékkal akart velem találkozni. Érdemes volt minden lehetőségre felkészülni, és arra csak egy nő volt képes, hogy ne üvöltsön róla, hogy mennyit törte magát, hogy nőjön a tetszési indexe. Éppen ezért hajamat két fonatba fogtam és szolid sminket kentem magamra. Éppen csak annyit, hogy kiemeljem vele az előnyösebb részeimet, mint a jókora barna szemek és a telt ajkak. Erre a két adottságomra mindig is büszke voltam. Még akkor is, amikor amúgy minden mást szörnyűnek éreztem, mikor belenéztem a tükörbe. Ruha ügyben is az egyszerű, de elegáns stílust tartottam szem előtt a ruhásszekrény előtt állva. Arról nem beszélve, hogy mire eldöntöttem, hogy azt a világos drapp színű lenvászon nadrágot, és a hozzá színben és anyagban passzoló rövid ujjú laza tunikát választom, melynek szögteles kivágása köré kék-sárga és piros apró kis virágokat hímeztek, kibutítottam az összes ruhát, ami a polcokon és a fogason lógott.
Apám megrökönyödve állt az ajtóban.
  -Te meg mi a fenét művelsz?
Hátranéztem rá a vállam felett.
  -Öltözködöm.
  -Aham – bólintott. – Ez a nincs-egy-ruhám-se-amit-felvehetnék eset?
  -Igen – bólintottam vigyorogva.
Ő megcsóválta a fejét, és rám csukta a szobaajtót, magamra hagyva a bokáig érő ruhakupaccal.
 Így csak ücsörögtem a padon és néztem az embereket.
  -Régóta vársz már rám? – hallottam meg Ákos hangját. Igaz, hogy váratlanul ért, tőle mégsem ijedtem meg. Csak mosolyogva odafordultam. A gyomrom egy pillanatra összeszorult. Az a jóképű, kreolbőrű Aladdin, akivel, egy hónappal korábban találkoztam, árnyéka volt önmagának! Étcsokoládé szemei alatt sötét karikák húzódtak, sápadt volt, a bőre papír vékonynak hatott az esti szürkületben. Arca nyúzott volt és borostás. Az egész férfiról kiabált, hogy nem érzi jól magát a bőrében.
  -Nem – füllentettem. Miért is közöltem volna vele, hogy tizenöt perce ücsörögtem a padon. Elvégre, ő időben érkezett. A Tűztorony órája abban a pillanatban ütötte el az este hét órát, amikor felálltam, hogy puszit adjak neki.
  -Akkor talán menjünk le – intett a bejárat felé. Ő ment előre. Ez mégiscsak kocsmaszerű hely volt. Lesétáltunk azon a néhány lépcsőfokon, ami a borozóba vezetett. Odabent vágni lehetett volna a füstöt. Mi a hátsó, nemdohányzó helyiségbe ültünk le egy kis asztalkához és édes vörösbort rendeltünk. Az elején kis semmiségekről beszélgettünk. A csók óta először találkoztunk. Furcsa volt. Láttam rajta, hogy ő jobban zavarban van, mint én. De nem bírtam, végül rákérdeztem, mert nagyon furdalta az oldalamat a kíváncsiság.
  -Mégis mi történt?
Újabbat kortyolt a borból. Nyilván erőt gyűjtött, hogy fel tudja idézni, amire kíváncsi voltam.
  -Csak… nem tudtam kezelni a helyzetet.
  -Nézd… sajnálom, hogy megcsókoltalak – mondtam. – De egyszerűen csak megtörtént.
Ő megcsóválta a fejét.
  -Nem te vagy a hibás. Azt hiszem én is akartam. Különben hidd el, hogy nem történt volna meg. Híres vagyok az önuralmamról.
 Elmosolyodtam. Ezek szerint a vonzalom még mindig kölcsönös. De fel kellett tennem a következő kérdést, hogy megnyugtassam a lelkiismeretem.
  -Ugye nem a miatt az este miatt szakítottatok Katával?
Ő mélyet sóhajtott, majd megcsóválta a fejét. Hatalmas kő esett le a szívemről.
  -Nem. Nem a miatt. Igazság szerint, amikor először szakítottunk, majd kibékültünk… valahogy már nem volt ugyan olyan a kapcsolatunk. Ott volt a tudat. Tudod, mire gondolok – miután bólintottam, ő folytatta. – Valahol ott döbbentünk rá, hogy valami nem stimmel, amikor két héttel korábban kimentem elé a vasútállomásra és csók helyett arcra puszival köszöntöttük egymást – Ákos a boros poharát fogva bámult maga elé. Éreztem, hogy csak fizikailag van jelen a borozóban. Lelkileg teljesen máshol járt. De még mindig nem szóltam közbe. – Csak bámultunk egymásra döbbenten. Nem is azért, hogy mit tettünk. Sokkal inkább, mert természetesnek tűnt a dolog – megcsóválta a fejét és újabbat kortyolt. – Azt hiszem már régen be kellett volna fejeznünk. Hónapokkal ezelőtt. Vagy már meg sem kellett volna próbálni újra. Nagyon furcsa lesz. Bár… fél év múlva ösztöndíjjal kimegy Finnországba. Fél évig nem is fogunk találkozni. Talán így volt a legjobb. Nem tudom – ezzel legurította a maradék bort is a torkán.
Én csak hallgattam. Át tudtam érezni a fájdalmát, bár velem nem pont így esett a nagy eset, de minden szakítás fáj.
  -Még nem tudom, mihez fogok kezdeni – amikor a szemeimbe nézett, tudtam, hogy visszaérkezett a jelenbe. – Te hogyan csinálod.
  -Mire gondolsz?  
  -Néhány hónapja szakítottatok a barátoddal. Látom, hogy sokkal jobban vagy. Meddig fog tartani? Nekem ez az első komoly szakításom. Azt sem tudom miként álljak neki.
  -Mégis minek? – nem hiszem, hogy én lettem volna az egyedüli, aki értetlenkedni kezd ezeken a kérdéseken, kijelentéseken.
  -Az életnek. Hiszen most annyi minden megváltozik. Volt egy megszokott menete az életemnek, aminek Kata szerves része volt. Voltak együtt kialakított szokásaink, programjaink… és most… vége. Megszűnt. Elvágták. Hogyan tovább?
  -Nézd… - mély levegőt vettem. Eléggé maga alatt volt, így fogalmam sem volt, hogy milyen hangnemet használjak. Legszívesebben kiosztottam volna, de saját magamból kiindulva, bizony én is faképnél hagytam azokat a személyeket, akik a szakítás után megpróbáltak rávilágítani a marhaságaimra. - … szóval. Ákos. Igen, én is valahogy így éreztem magam. Mint akinek a lába alól kirántották a talajt. Azt sem tudtam, hogy mihez kezdjek. Ki sem akartam mozdulni otthonról. Örültem, hogy vissza utazhatom Fehérvárra. Aztán szépen lassan rájöttem, hogy attól, hogy én leragadtam, a világ forog tovább és zajlanak az események.
  -Ezzel azt akarod mondani, hogy próbáltad túlélni?
  -Valahogy úgy. Az első két hónap pokoli volt. Aztán valahogy elviselhetőbbé vált – vállat vontam.
  -És… azt mikor kezdted el érezni, hogy már van kedved ismerkedni?
Kis híján félrenyeltem a vörösbort.
  -Hogy mi? Mikor kezdtem el azt érezni, hogy ismerkedni szeretnék? Új kapcsolatra gondolsz? – ő bólogatott. A fene! Ez cikázott át az agyamon. Célozgathat? Áh, ugyan! Nézz csak rá! Romokban van! Most nem új kalandra van szüksége! Kocogtatott homlokon Józan Ész. – Az az igazság, hogy én még mindig félek egy kicsit. Az én esetem egy kicsit másabb.
  -Értem – bólintott. – De azért már érdeklődsz a másik nem iránt? Érzed a késztetést, hogy a tekinteteddel levetkőztess egy jóképű srácot, ha meglátod?
  -Igen. Végül is az már előfordult, hogy flörtöltem valakivel. Olyan is, hogy megkívántam. De azt hiszem lefeküdni még nem tudtam, volna vele. Még csak randizni sem – csóváltam a fejem. – Miért? Csak nem azon mesterkedsz, hogy leitass és ágyba cipelj? – az alkohol egy kicsit megoldotta a gátlásainkat.
Ő szintén elvigyorogta magát.
  -Ugyan. Dehogy. Erre még én sem volnék képes. Egyelőre – fűzte hozzá a pohara pereme fölül. – Inkább arra céloznék, hogy magamat ismerve egy vagy két hónapon belül a hormonjaim magukhoz fognak térni. És vannak olyan dolgok, amiket igényelnék. Ha össze is jönnék egy lánnyal, biztosan megmondanám neki, hogy egyelőre még nem vágyom komoly kapcsolatra, de ha még így is ágyba akar bújni velem, nem ellenkeznék.
  -Micsoda egy pasi vagy te.
  -Milyen? Egyenes? – újabb mosoly.
  -Igen. Látszik, hogy ti előbb túl tudtok lépni a dolgokon.
  -Ti nem?
  -Legalábbis én – vontam vállat. – Tudod, a nőknek előbb lélekben kell vonzódnia a férfihez, hogy lefeküdjön vele.
Ő is vállat vont. – Ehhez nem nagyon tudok hozzászólni. Minden esetre most egy kicsit jobban érzem magam. Köszönöm.
  -Ne köszönd. Majd, ha már valóban jobban leszek – mosolyogtam.

Este tízre értünk haza. A ház előtt két puszival elbúcsúztunk, én felmentem, Ákos pedig két házzal arrébb tért nyugovóra. A zuhany alatt töprengtem, már amennyire a félliternyi vörösbor engedte. Vonzódunk egymáshoz. Ez nyilván való. Ám Ákos nem volt abban az állapotban, hogy belebonyolódjon egy újabb kapcsolatba. És ha jobban belegondolok, még én sem. Mind a kettőnknek időre volt szüksége. Talán, ha több időt tudunk együtt tölteni, ráébredünk, hogy összeillünk, és akkor már ő is másként fog gondolkodni. Egy próbát megért! De egy dolgot nem szabadott szem elől veszítenem! Azt, hogy a prioritási listámon a vizsgák szerepeltek az első helyen!  "

Metamorfózis

Úgy tűnik, hogy mostanában kapcsolt rá a lelkem annak a feladatnak a teljesítésére, mely az egész blogot és annak címét ihlette. Elkezdtem átalakulni. Férfiasan gondolkodó, viselkedő nőből, nőies nőbe. Csupán az a gond, hogy rettenetesen megijedtem ettől a folyamattól. Ugyanis sokszor azon kapom magam, hogy képtelen vagyok ugyan olyan összeszedetten, határozottan kommunikálni, döntéseket hozni, kapcsolatokat felvenni emberekkel, pláne férfiakkal, mint akár egy hónappal korábban. Sőt, olykor már-már megijedek, hogy "hülyepicsásan" viselkedem. Azért raktam idézőjelbe, mert az én cinikus-kritikus énem látja így olykor-olykor (na jó, sokszor) a kimondottan nőies nőket. De megnyugtattak, hogy ez is a folyamat része. Az egész valahol ott kezdődött, hogy igényem lett a nőiesebb öltözködésre. Több szoknya, élénk színek, több magas sarkú vagy babacipő került elő, vagy éppen frissen bele a ruhatáramba. Jövő hétfőn hat óra után jelenésem van az "új" körmösünknél, aki az én körmeimet is szépen rendbe teszi és ízlésesen kidekorálja. Ám, mióta így öltözöm, és többen bókolnak, dicsérnek, mosolyognak, megfordulnak utánam az utcán, tehát ők is észrevették, hogy nőből vagyok, már a viselkedésem is lágyabb, befogadóbb, gondoskodóbb, s emellé még cicás is lettem.
  Tudom, hogy ez inkább pozitívan hangzik, és felmerül a kérdés: Akkor miért ijedtél meg?
Azért, mert új. Ez a terep ismeretlen és kicsit még idegen a számomra. 25 éven keresztül másként éltem, nevelkedtem, hajtottam, elöl mentem... bátor voltam... szóval határozottabban viselkedtem. Furcsa átengedni a gyeplőt, még ha csupán néhány dologban is, de a mellettem lévő férfinak. Aki gondoskodik rólam, védelmez, ringat, szeret, kicsit terelget (nem úgy, hogy korlátok között érezném magam). Ez volna a normális felállás? Összedőlt volna bennem egy világ, vagy éppen hogy most ismerem meg énem egy másik részét, aki valójában mindig is ott rejtőzött, csupán az életkörülményeim miatt elnyomtam?
  Tudjátok miért? Sokáig olyan barátnőim voltak, akiknél jóval magasabb, szélesebb, határozottabb voltam. Többször úgy éltem meg a kiruccanásainkat, hogy én vigyázok rájuk. Akár egy testőr, vagy egy férfi. Hozzájuk képest valóban "díjbirkózó" alkatom volt, s így is alakultak ki közöttünk a szerepek tizenéves koromban. Mindig én voltam az, aki sok mindent elbírt, elviselt... akit terhelni lehetett. Engem úgy neveltek, hogy legyek határozott. Ne engedjem, hogy a férfi fizesse a dolgokat, mert akkor már valamivel tartozom neki... értitek?
  Lehet, hogy most ezek a régi, nem éppen női minták olvadnak le rólam, s kezd felszínre kerülni a nőiségem?
  Igazából valamikor akkor kezdődött a dolog, amikor összejöttünk a párommal. Mellette kicsinek és törékenynek éreztem magam. Igazi nőnek, akire vigyáznak. Ott kezdtem felfedezni, hogy nem is vagyok annyira széles, annyira magas és annyira erős, de mindezt pozitív értelemben. Ott már nem a védelem volt a dolgom. 
 És most ismerkedem új énemmel.
Csupán attól félek, nehogy átessek a ló másik oldalára. Nehogy olyan nővé váljak, akik ugyan vannak a környezetemben, de a hideg futkos a hátamon, amikor isten igazából megélik önmagukat. Ilyen a NŐ? Vagy lehet ezt finomítani? Elfogadhatóvá transzformálni? Igyekezni fogok. 
 Azt hiszem nem kell ahhoz megtagadnom a múltam, hogy élvezhessem ezt az újfajta életet. Érthetek a pénzhez, az autókhoz valamelyest, bepiszkolhatom a kezemet, megizzadhatok a munkában, de attól még képes vagyok nőiesen viselkedni. 
 És bizony ezt az egyensúlyt kell meglelnem!

Szép napot kívánok!

Joyo

Néhány történés képekben, amiket az új telefonommal készítettem :-)

,
A nőiességemet szimbolizáló pillangó

Kiscicák nevelkednek a virágbolt mögötti udvaron a lépcsőnk alatt ^^



Nagyjából ennyi. Hamarosan jelentkezem az újabb fejezettem :-)




     

2012. május 28., hétfő

A történet folytatódik... Ákos felbukkan


Derült égből Ákos

  -Vajon miért van az, hogy ha meghajtom, mint egy versenylovat, akkor jól szerepel? Ám, ha nem, akkor csak ímmel-ámmal teljesít? Meg tudja magyarázni, kedves Magdolna?
 A Médiatudomány Tanszék tanári szobája egy iroda és vallatószoba keverékének hatását keltette bennem. A berendezési tárgyak, a zümmögő számítógép az asztalon még elmentek, de az, hogy a Mayer professzor mögötti ablakon keresztül a nap egyenesen az arcomba sütött, már frusztrált! Megpróbáltam ernyőt formálni a kezemből, hogy lássam a középkorú, kopaszodó férfit, de nem sok sikerrel. És ő sem sokat tett azért, hogy én kényelmesebben érezzem magam. Talán valamiféle lelki hadviselés volt a részéről, hogy még jobban meghajtson. Bárcsak sejtette volna, hogy abszolút nem volt akkoriban más vágyam, mint a szakdolgozatommal és a tanulmányaimmal foglalatoskodni. Bármivel, csak a kátyúba jutott magánéletemmel nem!
  -Talán jó hatással van rám, ha nagyok az elvárások – mondtam vállat vonva.
Mayer felvonta egyik bozontos, őszülő szemöldökét.
  -Helyes, mert nálam másra nem számíthat. Elolvastam az újra írt szinopszist. Így már megfelel – bökött az asztalán heverő műanyag tasakra, ami nyilván a vázlatomat rejtette. –Ugyan ebben a szellemben induljon tovább. A felsorolt könyvek közül ugyan néhányat kihúztam, de tollal mellé írtam, hogy véleményem szerint miből volna érdemes dolgoznia. És mind emellé javasolnám, hogy váltson olvasójegyet az Országos Széchényi Könyvtárba.
  Felvontam az egyik szemöldököm.
  -Ne nézzen ilyen furcsán. A legjobb, ha odamegy, és az archívumból kikéri az adott év újságjait. Abból aztán bőven képet kaphat, hogy miként próbálták megvezetni a kor nőit, és milyen abszurd ideált állítottak eléjük.
 Bólintottam.
  -Javasolnám, hogy minél előbb lépje meg a dolgot. Eléggé nagy anyagon kell átrágnia magát.
  -Köszönöm a segítséget professzor úr.
  -Nincs mit. Ja, és Magdolna – szólt utánam, amikor a kezem már a kilincsen volt. – Sok sikert a vizsgáihoz. Találkozunk a kommunikáció szigorlaton.

Gyönyörű végszó volt… ezt el kellett ismernem magamban, gondoltam, ahogy lefelé haladtam a harmadik emeltről. Közben bele-beleolvasgattam a felsorolt irodalomba. Szemöldökeim akaratom ellenére is a hajamig másztak a döbbenettől.  – Ej ha! – füttyentettem. – Ez valóban nagy anyagrész!
  -Annyira rád ijesztett Mayer professzor, hogy már magadban beszélsz? – hallottam meg Rita hangját a könyvtár melletti fénymásoló mellől. Még mindig a jegyzeteimmel babrált. Mint említettem… elég sok mindent be kellet pótolnia.
  -Azt hittem, hogy az elmúlt három év alatt feltűnt, hogy nálam ez mindennapi elmebaj – mosolyogtam dundi barátnőmre. – Hol van Lili?
  -Még mindig kuncsorog azért a web szerkesztéssel foglalkozó könyvért, amit már két hete lefoglalózott. Valaki nagyon ráült és nem hozza vissza – csóválta a fejét Rita, majd összerendezte a két kupac jegyzetköteget, és az egyiket átnyújtotta nekem. – Köszönöm, hogy kölcsön adtad őket. Jelentem, végre lefénymásoltam. Bocs, hogy ennyi ideig tartott.
  -Semmi gond – a táskámba süllyesztetem a saját példányaimat.
  -Jut is eszembe. Viki nem olyan régen megkörnyékezett miattuk – ült le mellém Rita. – De védtem őket, mint egy anyatigris – kacsintott.
  -Sejtettem. Már nálam is kopogott miattuk.
Rita felvonta egyik szépen szedett világosbarna szemöldökét.
  -De ugye nem leszel akkora marha, hogy oda is adod neki őket. Te megszenvedtél értük. Ő meg cseszett órára járni. Na, igen, én más tészta vagyok – vigyorgott szélesebben.
  -Miért is? – billentettem oldalra a fejem.
  -Mert én egy szeretetreméltó jelenség vagyok – vont vállat, s ha fizikailag lehetséges volt, még szélesebbre húzta a vigyorát.
 Én csak mosolyogva megöleltem.
  -Az biztos. Ám… mond csak, jöttök ma este a konditerembe, ahogy megbeszéltük?
  -Őőőő – hebegett Rita… - Elvileg a közös kiselőadásunkon kellene dolgoznunk Lilivel az este. 
  -Azt ígértétek, hogy eljöttök. Így nem lesz meg a kellő óraszámotok.
  -Tudom… de… utálok sportolni. Tudod jól, hogy egy lusta dög vagyok.
A fejem csóváltam.
  -Legalább egy fél órára nézzetek be. Csak amíg beírjátok a neveteket, kicsit jöttök–mentek a gépek között, hogy Barabás tanár úr lásson benneteket, aztán léptek.
 Ő vállat vont.
  -Na jó. Fél órába nem pusztulunk bele.
  -Ez a beszéd – vigyorogtam már én is.
  -Na, végre meg van! – nyílt a könyvtár ajtaja, s Lili lépett ki rajta egy újnak látszó, vékony könyvvel a kezében. – Vért izzadtam érte, annyit vigyorogtam arra a nőre. Már attól féltem, hogy örökre az arcomra ragad azt a bájolgás.
  -Pedig az mennyire természetellenes nálad – álltam fel a fotelból.
  -Haha, nagyon vicces. Ez a fajta, amit ennek a nőnek mutattam, az kérlek szépen természetellenes. Mint ahogy ő maga is az. Na, mindegy is… végre megvan a könyv. Már csak ez kellett, hogy a vázlatomat befejezzem.
  -Hüm… nem túl vastag – méregettem az irományt.
  -Mondták már neked, hogy nem a méret a lényeg? Ebben benne van a lényeg – látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Fekete-piros bársony tarisznyájába süllyesztette kincsét és végre őszintébben ránk mosolygott. – Oké, most hová megyünk?
  -A konditerembe – mondtuk egyszerre Ritával.
  -Az fasza – és az őszinte mosoly kényszeredetté vált.

*****
  -Ha még egyszer engedem, hogy ez a gebe rávegyen, hogy itt maradjak fél óránál többet, üssél meg! – nyögte Rita kiterülve a kék szőnyegen. Ő a hátán, Lili a hasán. Mind a kettőjük lábára bokasúlyok voltak tépőzárazva. Ziláltak voltak, izzadtak, de legalább egészséges pirospozsgás színe volt az arcuknak.
  -Oké, ezer örömmel – támaszkodott fel Lili a két könyökére.
  -Ugyan már lányok. Hát nem érzitek, ahogy a boldogsághormon termelődik bennetek az intenzív mozgás miatt? – vigyorogtam rájuk a velük szemközti taposó gépről. Én sem néztem ki másként.
  -Bennem momentán a hányinger erősödik. Azt hiszem, hogy összeráztam a gyomrom – ült fel Rita a hasát fogva.
  -Gyerünk, gyerünk kisasszonyok. Csak így tovább. Kérek még húsz lábemelést – sétált el előttük Barabás tanár úr, a főiskola egyik tornatanára.
  -Tanár úúúúr – nyögött Lili és ismét hasra vetette magát a bordásfal előtt. – Meg akar ölni minket? Nem volna valami sokkal, de sokkal lazább edzésforma a számunkra? – mondandójának nagy részét elnyelte a műbőrrel fedett szivacs, de a tanár úr értette őt. Nyilván az évek, a rutin, meg az elpuhult könyvmolyok hatása, akik küzdöttek azért a két kreditpontért, hogy meglegyen a tornájuk is.
  -Esetleg a futópad – mutatott a másik teremben lévő három nagy fekete gépszörnyre.
  -Köm… szóval húsz lábemelés – ismételte Lili, és nekilátott, hogy teljesítse a feladatot. Közben a tekintetemet kereste. – Halott vagy Magda!
  -Ugyan. Később még megköszönöd – vigyorogtam.
  -Arra befizetek – nyögte szőke barátnőm.
  -Neked mégis mi a bajod? – nézet rám Rita két sorozat közben. – Olyan vagy, mint egy megszállott.
Nem feleltem, csak bárgyún mosolyogtam. De hála az égnek Lili válaszolt helyettem.
  -Magda éppen kúrálja magát.
  -Hogy mi?
  -Igen. Eldöntötte, hogy minden másra koncentrálni fog, csak a másik nemre nem.  
  -Ez elég komolyan hangzik. Biztos jól meggondoltad? – nézett rám Rita.
  -Igen. Most inkább arra összpontosítok, hogy a vizsgáim meglegyenek. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy újabb reménytelen kapcsolatba pocsékoljam az energiámat, aminek az égadta világon semmi értelme sincsen. Azt hiszem, ha jön az „igazi”, akkor úgy is egyértelmű jelet kapok az égtől. És a két dolog között egyformán megoszthatom az energiáimat. A tanulás nem von el a pasitól, és a pasi nem von el a tanulástól.
  -Na jó, inkább most fejezzük be. Nem szeretek akkor filozofálni, amikor partra vetett bálna módjára fetrengek a földön. Majd egy kávé mellett megbeszéljük holnap – csóválta a fejét Rita.
  -Rendben. Mindenesetre… komolyan gondolom.
  -Tudjuk, el is hisszük – bólintott Lili. – Mondjuk… azóta normálisabb is vagy, mióta Balázs kikerült a képből. Legalábbis nem hozod szóba – az utolsó mondat inkább rádöbbenés volt. Mert valóban… az elmúlt időben kerültem miden vele kapcsolatos dolgot.
  -Tudod, hogy ránk bármiben számíthatsz – törölte meg a homlokát Rita egy kicsi törülközőben.
  -Nos, ez igaz… kivéve a kondizást – vigyorogtam.
  -Na… ezt eltaláltad – nevetett Rita.

Ekkor padon hagyott hátizsákomban megszólalt a mobiltelefonom. Felvontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, hogy ki a csuda kereshetett este hatkor… senki hívását nem vártam. Reméltem, hogy nem otthon történt valami rossz dolog. Leugrottam a taposógépről, s azzal a lendülettel hasra is estem, ugyanis a lábaim a húszperces intenzív taposástól teljesen elerőtlenedtek. Két barátnőm összeráncolta a homlokát.
  -Jézusom, Magda jól vagy? – szólt utánam Rita.
  -Persze, megvagyok – másztam oda négykézláb a táskámhoz és előhalásztam a mobil telefonom. 
 Ahogy megpillantottam a kijelzőt, az aggodalom helyére döbbenet, majd valami ostoba vigyor költözött. Legalábbis barátnőim elmondása alapján.

„Hívó fél: Ákos”

 Fogadtam a hívást.
  -Nahát, szia! – képtelen voltam leplezni az örömöt, ami a hangomból kiérződött. Barátnőim egyre furcsábban néztek rám, így hát kisétáltam a folyosóra.
  -Szia Magda. Ne haragudj, hogy eddig nem hívtalak. És nem is válaszoltam az üzeneteidre. De rendbe akartam tenni néhány dolgot – hallottam Ákos hangját a kis hangszóróból. A szívverésem felgyorsult, a vigyor pedig nem múlt el az arcomról.
  -És sikerült? – kérdeztem. Ez ostoba kérdés volt. Nyilván, hiszen akkor nem hívott volna, te ostoba liba! Korholt Józan Ész.
  -Nos… nem egészen. De ráébredtem, hogy nyilván neked sem eshetett jól, hogy eltűntem a térképről.
  -Ezt eltaláltad.
  -Ne haragudj. Egy kicsit bonyolult most az életem – hiányzott a hangjából a megszokott könnyed, vidám tónus. Megtörtnek tűnt.
  -Mi a baj Ákos?
  -A helyzet nem éppen a legrózsásabb Kata és köztem.
  -De ugye nem…
  -De igen. Szakítottunk. Még csak néhány napja – mondta.
  -Sajnálom – bár éreztem, hogy a hangom nem teljesen őszinte. Valahonnét a lelkem legmélyebb zugából örömujjongások szakadtak fel. A gonosz mindenemet!
  -Köszi, de nem kell sajnálni. Azért hívtalak, mert szeretnék találkozni veled. Ráérsz a hétvégén? Én is haza utazom.
  -Hát… ő… végül is igen. Semmi dolgom nincs.
  -Nagyszerű. Akkor találkozzunk Péntek este a Gödör Borozó előtt.
  -Ott leszek.
  -Akkor Pénteken. Szia, Magda.
  -Szia – köszöntem el én is, majd lassan elemelve a fülemtől a telefont, bontottam a vonalat.
Barátnőim még mindig félrebillentett fejjel ültek a szőnyegen és engem vártak. Furcsán vigyorogtak.
  -Mi van? – álltam meg előttük.
  -Ki volt az? – kérdezte Lili.
  -Ákos – feleltem.
  -Nocsak… egy hónap után méltóztatott felhívni? 
  -Ne piszkáld. Szakítottak a barátnőjével. És találkozni szeretne velem Pénteken.
Ők összenéztek. Elég sokatmondóan, az az igazság, és ez zavarba hozott. Vajon már megint mit láttak jobban, mint én?
  -Mi van? – kérdezte újra.
  -Vigyázz barátnőm, nehogy most meg a magánéleted vonja el a figyelmed a tanulásról – fedett meg az ujjával Rita.
A fejemet csóváltam. – Csak találkozunk. Nem randizunk.
  -De akár még az is lehet belőle. Senki sem tudja előre – csatlakozott Lili.
Leültem melléjük a szőnyegre. – Igazatok van. Ez akár még randi is lehet.
  -Bizony. Elvégre… volt idő, amikor össze akartál vele jönni.
Lilire néztem. – Tudjátok mit? Azt hiszem, még most sem utasítanám vissza.
Rita csak vigyorgott.
  -Min vigyorogsz?
  -Semmi. Csak úgy érzem, hogy a boldogsághormon termelődéséhez neked már nincs szükséged az intenzív mozgásra. Elég annyi, hogy felvedd a telefont, amikor ez az Ákos felhív. Naaa – morogta, mikor a vállába bokszolva hanyatt löktem… de utána tovább nevetett. – És még zavarban is van!!!

2012. május 26., szombat

Furcsa egészségi állapot

Van olyan, amikor eljutok addig a pontig, hogy elég... nem, nem az életemmel kapcsolatban. Azzal teljesen meg vagyok elégedve, köszönöm. 
 Sokkal inkább arról beszélek, amikor napokon, néha heteken keresztül hallgatom mások problémáit (nem veszik észre, hogy nem vagyok mindenre kíváncsi, azon kívül, hogy cellofánba vagy színes papírral kérik a csokrot), s egy idő után úgy érzem, hogy megteltem. Onnantól kezdve kezdek agresszívvé válni, fáradékony leszek, harapok, nagyobb az alvás igényem... hasonlók.
  Most is ezt élem. Munka után nem is lesz más vágyam, mint hazamenni, készíteni egy teát, vagy valamilyen szörpöt, leülni a számítógép elé, írni tovább a regényem, és kizárni a külvilágot. Ilyenkor magamnak való vagyok. Alapban szeretem a nagy társaságokat... de ilyenkor... tudom, hogy nem vagyok valami jó társaság.
 Most lesz időm összeszedni magam, itt a pünkösdi hosszú hétvége. Addig alkotok, vagyis meditálok egy kicsit. Vasárnap Vasvilla kerékpár túra, remélem bírni fogom, ugyanis már vagy egy hete erős szédülés kísér napról napra. Sok folyadékot iszom, ki is alszom magam, eszem eleget, és mégis. Szédülök, émelygek, sokat alszom, ingerült vagyok, még az éles, hangos zajok is zavarnak. Remélem valóban csak a mások "szemete" pucolódik ki belőlem ilyen módon. Azt hiszem másra még nem volnék felkészülve, bár az esély rá is megvan... (ez csak két hét múlva derül ki.) A biztonság kedvéért az interneten utána néztem, hogy mik a várandósság első tünetei, de elképzelhető, hogy kizárhatom a dolgot, mert csak a szédülést, a fáradékonyságot és az agressziót produkálom... és azt igazság szerint bármi okozhatja. Csak émelygek, semmi más... ki nem jön belőlem semmi. 
 A családom már erőszakoskodik, hogy menjek el a háziorvosunkhoz és kérjem ki a véleményét. Még az is lehet, hogy valami hiányzik a szervezetemből, egy teljes vérkép nem árt, legalább az ember leellenőrzi magát. 
 Jövő héten el is megyek hozzá.
 Kedden könyvklubbot tartunk Erikával. Szépen haladok, de miután átolvassuk, hogy a két találkozó között miként fejlődött a történet, mindig szárnyakat kapok a folytatáshoz... már amúgy is reménykedik, hogy hamarosan már szexelni is fognak a regénybe. Teljesen ráindult az irodai jelenet óta. Remélem eleget tudok tenni a kérésének, és a hétvége folyamán eljutok az erotikus részig :-)
  Szorítsatok érte...

Nagyon szép hétvégét kívánok Nektek!ű

Joyo