2012. május 28., hétfő

A történet folytatódik... Ákos felbukkan


Derült égből Ákos

  -Vajon miért van az, hogy ha meghajtom, mint egy versenylovat, akkor jól szerepel? Ám, ha nem, akkor csak ímmel-ámmal teljesít? Meg tudja magyarázni, kedves Magdolna?
 A Médiatudomány Tanszék tanári szobája egy iroda és vallatószoba keverékének hatását keltette bennem. A berendezési tárgyak, a zümmögő számítógép az asztalon még elmentek, de az, hogy a Mayer professzor mögötti ablakon keresztül a nap egyenesen az arcomba sütött, már frusztrált! Megpróbáltam ernyőt formálni a kezemből, hogy lássam a középkorú, kopaszodó férfit, de nem sok sikerrel. És ő sem sokat tett azért, hogy én kényelmesebben érezzem magam. Talán valamiféle lelki hadviselés volt a részéről, hogy még jobban meghajtson. Bárcsak sejtette volna, hogy abszolút nem volt akkoriban más vágyam, mint a szakdolgozatommal és a tanulmányaimmal foglalatoskodni. Bármivel, csak a kátyúba jutott magánéletemmel nem!
  -Talán jó hatással van rám, ha nagyok az elvárások – mondtam vállat vonva.
Mayer felvonta egyik bozontos, őszülő szemöldökét.
  -Helyes, mert nálam másra nem számíthat. Elolvastam az újra írt szinopszist. Így már megfelel – bökött az asztalán heverő műanyag tasakra, ami nyilván a vázlatomat rejtette. –Ugyan ebben a szellemben induljon tovább. A felsorolt könyvek közül ugyan néhányat kihúztam, de tollal mellé írtam, hogy véleményem szerint miből volna érdemes dolgoznia. És mind emellé javasolnám, hogy váltson olvasójegyet az Országos Széchényi Könyvtárba.
  Felvontam az egyik szemöldököm.
  -Ne nézzen ilyen furcsán. A legjobb, ha odamegy, és az archívumból kikéri az adott év újságjait. Abból aztán bőven képet kaphat, hogy miként próbálták megvezetni a kor nőit, és milyen abszurd ideált állítottak eléjük.
 Bólintottam.
  -Javasolnám, hogy minél előbb lépje meg a dolgot. Eléggé nagy anyagon kell átrágnia magát.
  -Köszönöm a segítséget professzor úr.
  -Nincs mit. Ja, és Magdolna – szólt utánam, amikor a kezem már a kilincsen volt. – Sok sikert a vizsgáihoz. Találkozunk a kommunikáció szigorlaton.

Gyönyörű végszó volt… ezt el kellett ismernem magamban, gondoltam, ahogy lefelé haladtam a harmadik emeltről. Közben bele-beleolvasgattam a felsorolt irodalomba. Szemöldökeim akaratom ellenére is a hajamig másztak a döbbenettől.  – Ej ha! – füttyentettem. – Ez valóban nagy anyagrész!
  -Annyira rád ijesztett Mayer professzor, hogy már magadban beszélsz? – hallottam meg Rita hangját a könyvtár melletti fénymásoló mellől. Még mindig a jegyzeteimmel babrált. Mint említettem… elég sok mindent be kellet pótolnia.
  -Azt hittem, hogy az elmúlt három év alatt feltűnt, hogy nálam ez mindennapi elmebaj – mosolyogtam dundi barátnőmre. – Hol van Lili?
  -Még mindig kuncsorog azért a web szerkesztéssel foglalkozó könyvért, amit már két hete lefoglalózott. Valaki nagyon ráült és nem hozza vissza – csóválta a fejét Rita, majd összerendezte a két kupac jegyzetköteget, és az egyiket átnyújtotta nekem. – Köszönöm, hogy kölcsön adtad őket. Jelentem, végre lefénymásoltam. Bocs, hogy ennyi ideig tartott.
  -Semmi gond – a táskámba süllyesztetem a saját példányaimat.
  -Jut is eszembe. Viki nem olyan régen megkörnyékezett miattuk – ült le mellém Rita. – De védtem őket, mint egy anyatigris – kacsintott.
  -Sejtettem. Már nálam is kopogott miattuk.
Rita felvonta egyik szépen szedett világosbarna szemöldökét.
  -De ugye nem leszel akkora marha, hogy oda is adod neki őket. Te megszenvedtél értük. Ő meg cseszett órára járni. Na, igen, én más tészta vagyok – vigyorgott szélesebben.
  -Miért is? – billentettem oldalra a fejem.
  -Mert én egy szeretetreméltó jelenség vagyok – vont vállat, s ha fizikailag lehetséges volt, még szélesebbre húzta a vigyorát.
 Én csak mosolyogva megöleltem.
  -Az biztos. Ám… mond csak, jöttök ma este a konditerembe, ahogy megbeszéltük?
  -Őőőő – hebegett Rita… - Elvileg a közös kiselőadásunkon kellene dolgoznunk Lilivel az este. 
  -Azt ígértétek, hogy eljöttök. Így nem lesz meg a kellő óraszámotok.
  -Tudom… de… utálok sportolni. Tudod jól, hogy egy lusta dög vagyok.
A fejem csóváltam.
  -Legalább egy fél órára nézzetek be. Csak amíg beírjátok a neveteket, kicsit jöttök–mentek a gépek között, hogy Barabás tanár úr lásson benneteket, aztán léptek.
 Ő vállat vont.
  -Na jó. Fél órába nem pusztulunk bele.
  -Ez a beszéd – vigyorogtam már én is.
  -Na, végre meg van! – nyílt a könyvtár ajtaja, s Lili lépett ki rajta egy újnak látszó, vékony könyvvel a kezében. – Vért izzadtam érte, annyit vigyorogtam arra a nőre. Már attól féltem, hogy örökre az arcomra ragad azt a bájolgás.
  -Pedig az mennyire természetellenes nálad – álltam fel a fotelból.
  -Haha, nagyon vicces. Ez a fajta, amit ennek a nőnek mutattam, az kérlek szépen természetellenes. Mint ahogy ő maga is az. Na, mindegy is… végre megvan a könyv. Már csak ez kellett, hogy a vázlatomat befejezzem.
  -Hüm… nem túl vastag – méregettem az irományt.
  -Mondták már neked, hogy nem a méret a lényeg? Ebben benne van a lényeg – látszott rajta, hogy megkönnyebbült. Fekete-piros bársony tarisznyájába süllyesztette kincsét és végre őszintébben ránk mosolygott. – Oké, most hová megyünk?
  -A konditerembe – mondtuk egyszerre Ritával.
  -Az fasza – és az őszinte mosoly kényszeredetté vált.

*****
  -Ha még egyszer engedem, hogy ez a gebe rávegyen, hogy itt maradjak fél óránál többet, üssél meg! – nyögte Rita kiterülve a kék szőnyegen. Ő a hátán, Lili a hasán. Mind a kettőjük lábára bokasúlyok voltak tépőzárazva. Ziláltak voltak, izzadtak, de legalább egészséges pirospozsgás színe volt az arcuknak.
  -Oké, ezer örömmel – támaszkodott fel Lili a két könyökére.
  -Ugyan már lányok. Hát nem érzitek, ahogy a boldogsághormon termelődik bennetek az intenzív mozgás miatt? – vigyorogtam rájuk a velük szemközti taposó gépről. Én sem néztem ki másként.
  -Bennem momentán a hányinger erősödik. Azt hiszem, hogy összeráztam a gyomrom – ült fel Rita a hasát fogva.
  -Gyerünk, gyerünk kisasszonyok. Csak így tovább. Kérek még húsz lábemelést – sétált el előttük Barabás tanár úr, a főiskola egyik tornatanára.
  -Tanár úúúúr – nyögött Lili és ismét hasra vetette magát a bordásfal előtt. – Meg akar ölni minket? Nem volna valami sokkal, de sokkal lazább edzésforma a számunkra? – mondandójának nagy részét elnyelte a műbőrrel fedett szivacs, de a tanár úr értette őt. Nyilván az évek, a rutin, meg az elpuhult könyvmolyok hatása, akik küzdöttek azért a két kreditpontért, hogy meglegyen a tornájuk is.
  -Esetleg a futópad – mutatott a másik teremben lévő három nagy fekete gépszörnyre.
  -Köm… szóval húsz lábemelés – ismételte Lili, és nekilátott, hogy teljesítse a feladatot. Közben a tekintetemet kereste. – Halott vagy Magda!
  -Ugyan. Később még megköszönöd – vigyorogtam.
  -Arra befizetek – nyögte szőke barátnőm.
  -Neked mégis mi a bajod? – nézet rám Rita két sorozat közben. – Olyan vagy, mint egy megszállott.
Nem feleltem, csak bárgyún mosolyogtam. De hála az égnek Lili válaszolt helyettem.
  -Magda éppen kúrálja magát.
  -Hogy mi?
  -Igen. Eldöntötte, hogy minden másra koncentrálni fog, csak a másik nemre nem.  
  -Ez elég komolyan hangzik. Biztos jól meggondoltad? – nézett rám Rita.
  -Igen. Most inkább arra összpontosítok, hogy a vizsgáim meglegyenek. Semmi kedvem ahhoz, hogy egy újabb reménytelen kapcsolatba pocsékoljam az energiámat, aminek az égadta világon semmi értelme sincsen. Azt hiszem, ha jön az „igazi”, akkor úgy is egyértelmű jelet kapok az égtől. És a két dolog között egyformán megoszthatom az energiáimat. A tanulás nem von el a pasitól, és a pasi nem von el a tanulástól.
  -Na jó, inkább most fejezzük be. Nem szeretek akkor filozofálni, amikor partra vetett bálna módjára fetrengek a földön. Majd egy kávé mellett megbeszéljük holnap – csóválta a fejét Rita.
  -Rendben. Mindenesetre… komolyan gondolom.
  -Tudjuk, el is hisszük – bólintott Lili. – Mondjuk… azóta normálisabb is vagy, mióta Balázs kikerült a képből. Legalábbis nem hozod szóba – az utolsó mondat inkább rádöbbenés volt. Mert valóban… az elmúlt időben kerültem miden vele kapcsolatos dolgot.
  -Tudod, hogy ránk bármiben számíthatsz – törölte meg a homlokát Rita egy kicsi törülközőben.
  -Nos, ez igaz… kivéve a kondizást – vigyorogtam.
  -Na… ezt eltaláltad – nevetett Rita.

Ekkor padon hagyott hátizsákomban megszólalt a mobiltelefonom. Felvontam a szemöldököm. Fogalmam sem volt, hogy ki a csuda kereshetett este hatkor… senki hívását nem vártam. Reméltem, hogy nem otthon történt valami rossz dolog. Leugrottam a taposógépről, s azzal a lendülettel hasra is estem, ugyanis a lábaim a húszperces intenzív taposástól teljesen elerőtlenedtek. Két barátnőm összeráncolta a homlokát.
  -Jézusom, Magda jól vagy? – szólt utánam Rita.
  -Persze, megvagyok – másztam oda négykézláb a táskámhoz és előhalásztam a mobil telefonom. 
 Ahogy megpillantottam a kijelzőt, az aggodalom helyére döbbenet, majd valami ostoba vigyor költözött. Legalábbis barátnőim elmondása alapján.

„Hívó fél: Ákos”

 Fogadtam a hívást.
  -Nahát, szia! – képtelen voltam leplezni az örömöt, ami a hangomból kiérződött. Barátnőim egyre furcsábban néztek rám, így hát kisétáltam a folyosóra.
  -Szia Magda. Ne haragudj, hogy eddig nem hívtalak. És nem is válaszoltam az üzeneteidre. De rendbe akartam tenni néhány dolgot – hallottam Ákos hangját a kis hangszóróból. A szívverésem felgyorsult, a vigyor pedig nem múlt el az arcomról.
  -És sikerült? – kérdeztem. Ez ostoba kérdés volt. Nyilván, hiszen akkor nem hívott volna, te ostoba liba! Korholt Józan Ész.
  -Nos… nem egészen. De ráébredtem, hogy nyilván neked sem eshetett jól, hogy eltűntem a térképről.
  -Ezt eltaláltad.
  -Ne haragudj. Egy kicsit bonyolult most az életem – hiányzott a hangjából a megszokott könnyed, vidám tónus. Megtörtnek tűnt.
  -Mi a baj Ákos?
  -A helyzet nem éppen a legrózsásabb Kata és köztem.
  -De ugye nem…
  -De igen. Szakítottunk. Még csak néhány napja – mondta.
  -Sajnálom – bár éreztem, hogy a hangom nem teljesen őszinte. Valahonnét a lelkem legmélyebb zugából örömujjongások szakadtak fel. A gonosz mindenemet!
  -Köszi, de nem kell sajnálni. Azért hívtalak, mert szeretnék találkozni veled. Ráérsz a hétvégén? Én is haza utazom.
  -Hát… ő… végül is igen. Semmi dolgom nincs.
  -Nagyszerű. Akkor találkozzunk Péntek este a Gödör Borozó előtt.
  -Ott leszek.
  -Akkor Pénteken. Szia, Magda.
  -Szia – köszöntem el én is, majd lassan elemelve a fülemtől a telefont, bontottam a vonalat.
Barátnőim még mindig félrebillentett fejjel ültek a szőnyegen és engem vártak. Furcsán vigyorogtak.
  -Mi van? – álltam meg előttük.
  -Ki volt az? – kérdezte Lili.
  -Ákos – feleltem.
  -Nocsak… egy hónap után méltóztatott felhívni? 
  -Ne piszkáld. Szakítottak a barátnőjével. És találkozni szeretne velem Pénteken.
Ők összenéztek. Elég sokatmondóan, az az igazság, és ez zavarba hozott. Vajon már megint mit láttak jobban, mint én?
  -Mi van? – kérdezte újra.
  -Vigyázz barátnőm, nehogy most meg a magánéleted vonja el a figyelmed a tanulásról – fedett meg az ujjával Rita.
A fejemet csóváltam. – Csak találkozunk. Nem randizunk.
  -De akár még az is lehet belőle. Senki sem tudja előre – csatlakozott Lili.
Leültem melléjük a szőnyegre. – Igazatok van. Ez akár még randi is lehet.
  -Bizony. Elvégre… volt idő, amikor össze akartál vele jönni.
Lilire néztem. – Tudjátok mit? Azt hiszem, még most sem utasítanám vissza.
Rita csak vigyorgott.
  -Min vigyorogsz?
  -Semmi. Csak úgy érzem, hogy a boldogsághormon termelődéséhez neked már nincs szükséged az intenzív mozgásra. Elég annyi, hogy felvedd a telefont, amikor ez az Ákos felhív. Naaa – morogta, mikor a vállába bokszolva hanyatt löktem… de utána tovább nevetett. – És még zavarban is van!!!

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Tisztulási folyamatok

 Hogyan lehetne megfogalmazni egy tisztulási folyamatot. Valószínűleg mindenkinek mást jelent. És természetesen másként zajlik. Nálam is így...