Mostanában nem jelentkeztem, mert egyrészt szerencsére elborítottak munkával, másrészt szabadidőmben az új történetet írom, de akkora lendülettel, hogy néha úgy érzem, csak úgy ömlik keresztül rajtam a történések. Nagyon szeretném megosztani veletek az első fejezetet. Kíváncsi vagyok a véleményetekre.
"
1;
XI.
század alkonyán…
-Ez volna a Vég, Uram?
-Nem Tomajd. Ez még nem a vég – nézett fel a
halom pergamen lap fölül a szikár termetű férfi miután leírta az utolsó
sorokat, melyeket még hátra akart hagyni. Tagjai nem remegtek, bár nem volt már
fiatal. Hat ujjas kezével határozottan fogta a sólyom tollat, mellyel a
legősibb betűket rajzolta, melyeket valaha is istenek és emberek láttak vagy
értettek. Ő is odalépett leghűségesebb embere mellé a kőablakhoz. Elkomorult,
ahogy felismerte a jeleket. Az eget, mintha vörösre festették volna, fekete
fellegek gyűltek a horizont felett baljóslatúan várakozva valamire. Igen,
valamire. Mert a felhők éltek.
-Uram! – egy páncélba öltözött férfi tépte
fel a vaskos fa ajtót és lépett be a helyiségbe. Mélyen meghajolt az ablaknál
álló két férfi előtt.
-Jelentést kérek – szólt határozottan a
belépőre az uralkodó.
-Arimán elérte a völgyet, uram. Az első
vonalat megsemmisítette. Most Tétény és csapata állta el az útját, de úgy
tűnik, hogy feltartóztathatatlan.
-Mert Arimán valóban feltartóztathatatlan –
mondta az uralkodó.
-A parancsodra várunk, uram.
-Nem! – csattant fel Tomajd. – A királyt ki
kell menekíteni a várból és biztonságba kell helyezni, amíg még nem késő.
-Nem Tomajd. Nekem ott a helyem az embereim
élén.
-De, uram!
Te vagy a király!
-Tudom! Éppen ezért kell ott lennem. Egy
király nem futamodik meg a sorsa elől, hanem szembenéz vele. Ez egy jó uralkodó
egyik ismérve – a király ismét várakozó tisztjére nézett, aki még mindig várta
a parancsot. – Szólj hát Kosnak, hogy készítse az embereit. Mi is csatlakozunk
Tétényhez a völgynél. Most elmehetsz.
A férfi ismét meghajolt, majd
elhagyta a helyiséget, hogy teljesítse a parancsot.
Tomajd ismét a királyhoz
fordult.
-Uram…
-Nem Tomajd. Nem fogsz lebeszélni róla. Te is
ismered az eljövendőt. Fehér csuhás barátom. Tedd, amit meg kell tenned. Én is
teszem a magamét.
Úgy tűnt Tomajd végül
belenyugodott az uralkodó akaratába. Hiába voltak barátok, nagyon is jól tudta,
hogy hol a helye és mi a dolga, de legfőképpen azt tudta, hogy a király
akaratával sosem célszerű szembeszállni! Világoszöld szemeit barátjára emelte,
aki nehézkesen, de éppen a páncélingbe igyekezett belebújni. A király termete
daliás volt, még kora ellenére is mindenki más fölé emelkedett. Hosszú
vörösbarna oroszlánsörényébe, melyet legtöbbször fonatban hordott, és szépen
ápolt körszakállába már jócskán deret festett az Idő Ura. Szép arcát ráncok
árkolták. Tomajd odalépett hozzá és segített felvennie a páncélt.
-Uram…
-Ne búcsúzkodj barátom. Tudod, hogy még
találkozunk – mosolygott a király, s ez az őszinte mosoly beköltözött meleg
mogyoróbarna szemeibe is, melyeken akár hogyan is próbálkozott az Idő Ura,
semmit sem tudott változtatni. A szem a lélek tükre. És a király lelke mindig
ugyan az marad. Az a zabolázatlan ifjú, akit hajdan megismert és beavatott,
mint táltos főpap.
-Igen, uram. Tudom – bólintott Tomajd.
-Fogd és tégy, ahogyan megbeszéltük. Sok lesz
még a dolgod – a király nagyon jól tudta, mikor átadta a könyvet, hogy fehér
csuhás barátja megtartja a szavát és helyesen cselekszik. Látomásai megmutatták
neki az eljövendőt. Nem volt félelem a szívében. Tudta, hogy gyermekei jó
helyen vannak, szeretett felesége pedig már régen nem volt közöttük. Önmagát
sem féltette. – Az ősök megsegítenek, ahogy eddig is tették.
-Isten és a Nagykirály legyen veled, uram –
Tomajd átadta urának a pajzsot. Mind a ketten tudták, hogy az ősök ez egyszer
nem fogják a királyt megvédeni. Az uralkodó azon az éjszakán rálép a
Csillagösvényre. Magához vette csatabárdját mely nélkül sosem indult harcba.
Vissza sem nézett, csupán eltűnt a csigalépcsőn. Tomajd egyedül maradt a
fáklyák fényében. Lenézett a kezében tartott bőrkötéses könyvre. Hatalmas
értéket tartott a kezében. Olyan értéket, mely telis-tele volt titokkal.
Titkokkal, melyek csupán az arra érdemesek kezében oldódtak fel. Még maga
Tomajd sem férhetett hozzá. Az ő dolga annyi volt, hogy elrejtse és vigyázzon
arra, hogy senki se találjon rá, amíg el nem érkezik a megfelelő pillanat.
Amikor a Nagykirály újra köztük nem jár, és amíg az országot újra a
Nagyboldogasszony védelmébe nem ajánlja. A könyv akkor ismét megjelenik, a
titkai pedig láthatóak lesznek.
Tomajd a falon megforgatott egy
faragott szarvas fejet, s egy halk súrlódó hangot követően megnyílt mellette a
fal, ő pedig a könyvet a fehér anyag alá rejtve, eltűnt a vár alatt húzódó
barlangrendszerben."
Egyelőre most őt írom, és nagyon szépen haladok vele. Ez egy teljesen más műfajú sztori, mint az előző. Ha esetleg megosztok a továbbiakban fejezeteket, mindig jelzem az elején, hogy melyik regényhez tartozik. De most kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Puszi
Joyo ^^
Joyo...MÉGMÉGMÉGMÉG:)!
VálaszTörlésSophie
Ennek örülök. Már publikáltam is :-)
Törlés