2015. május 31., vasárnap

Önismereti kalandozás 2.

Sziasztok!

Ahogy mondtam, csak írni, írni és írni fogok, ha valami megfogalmazódik a fejemben és  a lelkemben.
Nos...elég sok minden meg is fogalmazódott. Két lépést tettem már ami az önismeretet illeti, vagy azt a részét, hogy sokkal jobban érezzem magam a bőrömben. Az egyik az, hogy igyekszem szépnek és ápoltnak érezni magam, amiért a magam részéről meg is teszem, amit tudok. Sminkelek, változatosan öltözködöm, most, hogy itt a jó idő meg is tehetem. Példát veszek a régi képeimről. A másik, amit elkezdtem, ígéretemhez híven... újra olvasom a régi blogom. 2007-el és 2008-al már végeztem. És emlékeztek, amikor azt is leírtam hozzá, hogy biztos vagyok abban, hogy égni fog a képem olvasás közben? Nem kíméltem magam. Még a hozzászólásokat is megnéztem, hátha valaki lecseszett valamiért.

  Miért van az, hogy azt éreztem a 21 éves énem kétségbeesett, szex után sóvárgó, töprengő, felajzott, dühöngő, bűnbánó, teszetosza bejegyzéseit olvasni, mintha egy tizenéves naplóját bújnám? Nagyon furcsa volt. Kicsit szégyelltem magam, amiért szinte nem szóltak másról a bejegyzéseim, mint a szexutáni vágyról, vagy a szexről, vagy a bűnbánatról, hogy talán mégsem kellett volna megtenni. Az a két év, míg össze nem jöttem Párommal, olyan volt visszaolvasva, mintha én is olyan lány lettem volna, akinek sosem hittem magam. A csaj, aki sosincs parkolópályán. Értitek? Pedig mindig úgy gondoltam, hogy nem kellek senkinek. Ugyan akkor ahogy futottam a szemeimmel a sorokat, csodálkozom, hogy többen nem vágtak a fejemhez bizonyos jelzőket. Igaz, hogy másfél év alatt három hímnemű fordult meg az életemben, de összegezve, Párom hét évvel ezelőtti kijelentésével fogalmazva: Én már összejöttem volna veled korábban is, csak mindig volt valakid.

Létezik olyan "népszerű" lány, akinek mindig van hódolója, de mégsem qrva? Ezek szerint igen, végül is nem havonta, hetente vagy naponta váltottam a pasikat. Remélem nem voltam az.

Más részről, amit még levontam, hogy a blogon nagyon intenzív lelki életet éltem. Nem viccelek. Szinte minden nap írtam, vagy lelkiztem, vagy éppen igyekeztem áttérni az egészséges életmódra a főiskolán. 

Huh...szóval erről beszéltem nektek korábban. Nincs garancia arra, hogy mikre jövök rá és mikre gondolok közben. 

Ma találkozom Fénytestvérrel. Korábbi blogomban Sötét Angyallal. Kíváncsi leszek, hogy ő mit mond erről a tervről. Lelkileg olyan, mintha ikrek volnánk. Talán szolgálhat néhány bölcs tanáccsal vagy meglátással.

Most megyek készülődni.... 

Joyo ^^  

2015. május 28., csütörtök

Önismereti kalandozás 1.

Igyekszem tovább folytatni önismereti kalandozásomat. Nem egyszerű. Miért is volna az? Másokat valahogy sokkal könnyebb megismerni/kiismerni/megérteni/helyébe képzelni magunkat. Akkor vajon azt a személyt, akivel a nap 24 órájában együtt vagy és sosem hagy magadra egy pillanatra sem, minden létező dolgot együtt éltek át... miért olyan nehéz? Miért nem tudunk szembenézni saját
magunkkal? Miért sikerül olyan kevesünknek? Talán félünk? Mások érdekesebbek? Persze, más személyisége, hibái, élete mindig sokkal érdekesebb a sajátunkénál. Nem hiába virágzik a "valóság" show-k és szappanoperák világa! A szomszéd fűje mindig zöldebb, szebb, egyenesebben nyírt, mint a miénk. De ha esetleg.... mintegy véletlenül felfedezünk egy kósza fűszálat, mely magasabbra nyúlt a többinél, már diadalmasan felkiálthatunk, "Hoppá! Még sem olyan tökéletes!" És innentől kezdve már nem látunk mást, mint azt az egy fűszálat. Nem a belefektetett időt, energiát és munkát a többibe. Neeeem. Azt az egy nyamvadt eltérést, hibát! Mert mi sajnos ilyenek vagyunk emberek. Minden egyes alkalommal másokkal versenyzünk, hasonlítgatjuk, összevetjük magunkat, hogy így kínozzuk vagy éppen fényezzük saját dolgainkat. Ahelyett, hogy magunkba néznénk, és lassacskán megismernénk magunkat. Ahelyett, hogy mindig magunkhoz képest igyekeznénk fejlődni és a legjobbat kihozni magunkból. Miért ilyen piszok nehéz ez?

Azt hiszem valóban nem azért, mert unalmasnak tartanánk magunkat. Egyszerűen félünk attól, hogy mit rejt a bensőnk. Én is feltehetném magamnak a kérdést. Mégis mi a jó franctól félek? Mivel szembesülhetek? Milyen hibámra nem világítottak még rá mások? Vagy esetleg attól félek, hogy olyan dolgokra bukkanok, amik megváltoztatják az eddigi felfogásom és világom? A változástól félnék? Attól, hogy az általam és mások által felépített világom atomjaira hullik? Ezt már kétszer átéltem közel 29 évem során. És itt vagyok, állok a két lábamon és élek. Nos, igen, ez igaz, azonban van egy csöppnyi különbség. Igaz, nem is annyira csöppnyi, hiszen mintegy 180 centiméter és hetven kilónyi ez a különbség.  Én magam. Hiszen az még sosem fordult elő, hogy én fordítottam volna feje tetejére az életemet, mégpedig szándékosan. Nincs rá garancia, hogy mik lesznek a következmények.

De az biztos, hogy az utolsó alkalommal, amikor életem és világom, egyéniségem szilánkjaira hullott szét, sok idő kellett, hogy újra építsem magam. És talán ezért szenvedek. Mert  még mindig nem sikerült felépítenem magam. Talán még rengeteg darabka hiányzik. Ne értsetek félre, nem a régi énemet keresem, és azt puzzle-ozom össze. Inkább arra kellene rájönnöm, hogy milyen darabok hiányoznak. Miket kellene újra formába öntenem és a helyére illesztenem. Erre volna jó ez az önismereti utazás. Az első lépést már megtettem. Ráébredtem, hogy szükségem van rá és foglalkozom vele. De mivel fogalmam sincs, hogy miként induljak neki, ezért csak teszem, amit érzek és közben írok és írok és írok, hogy össze tudjam foglalni a dolgot. Azt hiszem baromira nem lesz összefüggő. Ennyire azért ismerem magam. És nem kérek hozzá vezetőt sem. Ezt nekem kell végig járnom. Nem kell túravezető, mert annyira még a saját anyám sem ismerhet, amennyire nekem kell magamat.

Talán az is egy elvétett próbálkozás az emberek, pláne a nőknél, hogy összehasonlítással, méricskéléssel, viszonyítgatással igyekeznek rájönni kik is ők valójában. Az jobban öltözik, szebb az alakja, baba arca van, karcsúbb... szóval én mindez nem vagyok, tehát nem vagyok elég szép, hogy felfigyeljenek rám és sikereim legyenek. Tegye fel a kezét, aki még nem csinált ilyet. Lássuk csak.... hohó, egy kezet sem látok. Oké, tehet ez általános női betegség. Olvashattátok, hogy én is mennyiszer verembe estem emiatt és állandó jelleggel csak a negatívat vágtam a fejemhez. Ahelyett, hogy megkeresném azt, amitől nőnek és szépnek érzem magam, anélkül, hogy a külvilág megerősítése és visszaigazolása kellene hozzá. Ez mióta csak világ a világ, örök téma a nők között. Ki, vagy mi a NŐ? Igen, az a nagybetűs NŐ! Azt hiszem vissza kellene olvasnom a régi bejegyzéseimet, bár egy kicsit félek. Tudom, hogy sokszor lehülyézném magam és ezernyi dolgot másként mondanék és
csinálnék. Talán meditációval idővel megbocsátok magamnak a botlásaimért és a kellemetlen érzéseket képes leszek elengedni. Nagyon sokszor próbálkoztam már a megbocsátással és elengedéssel. De sokszor elbuktam, mert valami újra és újra történt, ami felszabta a régi sebeimet. Talán kellő időt kell még hagynom arra, hogy gyógyuljanak. Felszínre hozni őket, hogy levegőt kapjanak és végre beforrjanak. Mert igen... vannak még, csak elrejtettem őket a világ elől, mielőtt az megbélyegez, hogy gyenge/hülye/naív/érzelgős/beteg/önbántalmazó nőszemély vagyok, akinek éppen ideje mindenen túllépnie és végre élnie a maga életét. Igen, abban igazat adok, hogy ideje túllépni a dolgokon. De az úgy nem megy, ha gennyedző, gyulladt sebek borítanak! Először el kell látni őket, lefertőtleníteni, kötözni, levegőztetni, szeretgetni, hogy elmúljanak, varasodjanak, hegesedjenek és kisimuljanak. Sosem hagyták úgy isten igazából, hogy gyászoljak és elengedjem a múltamat. Szégyellnem és dugdosnom kellett. Mert nem tudtak vele mit kezdeni. Nem tudtak igazán segíteni és támogatni benne.

Majd én neki kezdek. Most már sikerülnie kell. MUSZÁJ! MEG AKAROK GYÓGYULNI!

Tehát túrabotot, bakancsot és fejlámpát húzok, s neki indulok az önismereti barangolásnak. Remélem annyi szörnnyel, szellemmel és csontvázzal nem találkozom, mint azt előre gondolom, de majd kiderül. Ennek a végére kell járnom...
 
Joyo ^^    

 

2015. május 27., szerda

Mai második...

Sziasztok! Ismét itt vagyok, már másodszor a mai napon. Nem tudom, mivel a mai munkámmal már végeztem, van végre időm írogatni, kicsit összefoglalni a dolgokat. Apámnak is más dolga van, nincs a boltban. Végre magam vagyok. Tudjátok ez is nagyon hiányzik. Ez a magánszféra. Merthogy mostanában sajnos ilyesforma luxus nincs az életemben. Mint azt korábban írtam, minden és mindenki más előrébb való volt. Annyi magányos időm van általában, amit a felkelés és munkába indulás között eltelik. Ez nagyjából így néz ki:

Kelés 06:10
Kávé készítés 06:15 ... közben Egyszer volt... az ember! (Da Vinci learning)
Kávézás és netezgetés 06:45-ig ... közben 06:25-től Egyszer volt ... az ötlet! (Da Vinci learning)
Fürdőszoba....
Kávé és Facebook 07:20-tól tovább
Készülődés és a munkára való hangolódás kb 20 perc, indulás  07:50
...indulás 2.0-ás verzió mert visszamegyek leellenőrizni, hogy lekapcsoltam-e mindent.
...indulás 3.0-ás verzió mert ismét leellenőrzöm, hogy biztosan lekapcsoltam-e mindent.
...és persze indulás 4.0, mert még a folyosóról visszarohanok a bejárati ajtót zárvalévőségét lecsekkolni. Egyszóval kb negyed kilenckor indulok el otthonról. 

  De valahol lennie kellene egy levezető órának is, amit még magammal tölthetek és a gondolataimmal. A kedvteléseimmel. De ez nagyon ritka...

  Ég a pofám, mert sokszor arról papoltam, hogy egy nőnek igenis legyen ideje önmagára. Nos...bort iszom és vizet prédikálok, mert éppen, hogy én magam sem tudom mindezt megvalósítani, még úgy sem, hogy se gyerekem, se háziállatom. Csupán nagyon ritkán vagyok egyedül. Napközben apámmal dolgozom, ha ő éppen ügyeket intéz, akkor valamelyik nagyszülőm ül itt a boltban órákat. Utána apám érkezik vissza, hat óra után haza megyek, és már a párommal vagyok. Mivel kicsi a lakásunk, sajnos nem tudjuk megoldani, hogy bármelyikünk is kicsit egyedül legyen. Nincs szívem megkérni, hogy kicsit menjen el, mert fél négykor kel a munka miatt. Korán aludnia kell. Így az edzés is kiesett. Nem hinném, hogy képes volna aludni, míg én püfölöm a zsákot. Előtte nem is szeretek edzeni. Hülyén érzem magam.

  Valamit tennem kell. Ahogy a korábbi bejegyzésben már írtam...átszervezés. Új időbeosztás. Muszáj lesz, hogy rászoktassam magam, hétköznap még korábban kelek, hogy akár még egy kis blogoláshoz is legyen időm. 

Igyekszem kialakítani az új ritmust. Esténként inkább a takarítással telik az idő. Hétvégén főzés és takarítás. és mivel egyedül vagyok a dolgokra, Párom maszekol vagy elmaradt ügyeit intézi, esetlegesen bolhászik, elfáradok, és a végén már se blogolni, se regényt írni, sem pedig edzeni nincs energiám, csak fekszem és igyekszem élvezni a hétvégéből ami még megmaradt. 

  Reményeim szerint az alacsony energiaszint a műtét után megszűnik. Nem voltam én ennyire nehézkes. Jövő héten ilyenkor már a kórházban héderelek. Másnak pedig megműtenek. Még délelőtt. Szeretnék már túl lenni rajta. Nem azért mert félek. Persze, izgulok, azt nem mondom, hogy nem, hiszen mégiscsak matatni fognak bennem. Egyszerűen szeretném, ha már a gyógyulás útján járnék fizikálisan is. Szorítsatok értem. Addig még jelentkezem az önismereti eszmélésekkel...  

Önismereti kalandozás kezdete

Tőlem abszolút nem meglepő módon össze vagyok zavarodva. Nem is annyira a családom, nem is a párommal való kapcsolatom....inkább a magammal való dolgok nincsenek letisztázva. Minden annyira összekuszálódott bennem. Gondolom feltűnt, hogy nagyon ritkán járok blogolni. Nem is arról van szó, hogy abszolút nincs miről írnom. Nagyon is volna, sőt, irtózatosan jól is esne, ha végre kiírhatnék magamból mindent szabadon. Azt hiszem rengeteg szorongásos problémám megoldódna ettől a tevékenységtől. És ezek után jogosan merül fel a kérdés....de akkor miért nem teszed? Nos...akik már évek óta követnek, vagy alkalmanként beleolvasnak pötyögéseimbe, és ezelőtt az élet előtt a café blogon is olvasgatták soraimat, azok tudhatják, hogy sok-sok hibát követtem el. Óvatlan voltam, meggondolatlan, sokszor nyers és baromira kritikus másokkal szemben! Hajjaj de megütöttem a bokámat miatta. Magamba roskadtam, sírtam, megalázva éreztem magam, pedig azt hittem, hogy én vagyok a fasza gyerek. Én aztán majd jól megmondom, és mások felett pálcát törve igazságot osztok, igaz, csak virtuálisan és mások háta mögött. Ebből lettek a gondok. Mármint, hogy azt gondoltam, mindez rejtve marad, még a világhálón is, és nem jut el valamilyen formában azokhoz, akikről szólt. Hú de mekkorát tévedtem! Apám!

  De miért van az, hogy mégis az az időszak hiányzik az életemből. Amikor úgy éreztem rendben vannak körülöttem, és főként, bennem a dolgok. Hiányzik az írás. Hiányzik a blogolás. Hiányzik, hogy virtuális papírra vessem a gondolataimat és ezáltal megszabaduljak tőlük. Újra fel szeretném fedezni magam. Mert valahol a rengeteg meghunyászkodás, óvatosság, alázat és szolgálat közben minden és mindenki mással foglalkoztam, csak azzal nem, hogy számomra mi a jó. Vajon nem túl késő még? Másról is szabad írnom mint kilókkal való küzdelemről, menyegző tervezésről és arról, hogy milyen csodálatos is az életem? Kiírhatom vajon magamból őszintén, ha fáj valami? Kérhetek rá vajon tanácsot? Legépelhetem, ha valami nagyon foglalkoztat és nem hagy nyugodni? Vajon beleköt bárki is a félelmeimbe, gondolataimba, eszméimbe vagy akár az életfilozófiámba úgy, hogy megütöm a bokám és visszavonulok ismét a csigaházamba, ahol évekig éltem? 

  Manapság sokszor az a legnagyobb hiba, hogy nem élünk a valóságban. Hogy csak fészbukozunk, tvittelünk, szkájpozunk és az a baráti találkozó, ha konferencia csetet indítunk a haverokkal. Igen, tudom. De nekem valahogy mégis hiányzik az a magánszféra, amit csak egy blog adhat. Hogy nem találhat rám akárki. Legalábbis sokáig azt hittem. De mindezt már több éves titok fedi, hogy miként és hogyan történt meg, ami megtörtént anno. De egyszerűen muszáj itt is élnem egy kicsit. Kell némi visszajelzés az állandó olvasóktól, hogy vajon jó úton járok-e az önismeretben. És igenis muszáj valahogyan időt szakítanom a könyveimre. Mert így foglalkozhatok saját magammal is egy kicsit. Így könnyebbülök meg. Hogy ne mindig csak mások igényeire figyeljek, hanem legyen bennem némi egészséges önzés is...

Szeretném újra megismerni magam. Tisztába lenni az értékeimmel, mert a hibáimat sajnos nagyon is jól ismerem. De vajon vannak nekem értékeim is? És mik lehetnek azok? Hogyan építsünk fel egy egészséges önbizalmat és önértékelést, ha nem is ismerjük saját magunkat?
  Remélem sikerül ismét magamra találnom, mert hiányzik EZ az énem....   







Most pedig itt tartok. A mai napi elhatározáskor, amikor rájöttem, hogy tennem kell valamit...


Kitartásra és türelemre lesz szükség. Átszervezésre és akaratra. Arra, hogy kiálljak magamért. És, hogy elhiggyem: KÉPES VAGYOK RÁ!

Joyo ^^


2015. május 26., kedd

Mint egy újászülettem :)

Sziasztok!

Újra itt vagyok. Sokkal pihentebben, vidámabban, tán még egészségesebben is. Ha nem is fizikálisan, de lelkileg mindenképpen. Az utóbbi időben ugyanis sok lelki súlyt levetettem magamról, hol magamtól, hol más segítségével. A lényeg akkor is az, hogy köszönöm jól vagyok. És igyekszem ezt a szép állapotot megtartani.

 Lassacskán három hónap múlva menyegző :) Izgatott vagyok. Rengeteg dolgot elrendeztem már, ráadásul drága mátkám a tegnapi napon végre volt szíves és felpróbálta a bocskai öltönyt minden hóbelevanccal együtt. Én csak kamilláztam, ahogy lassacskán kirajzolódott előtte a jövendőben vőlegény díszmagyarba bújtatott daliás alakja.  Természetesen nem fényképeztem le. Elraktároztam magamban, hogy ugyan úgy elkerekedjen mindenki szeme és szája Augusztus 29-én, amikor megjelenik, mint nekem, mikor a Petőfi ing gallérját kihajtogatva hátrébb léptem két lépét, hogy alaposan szemügyre vegyem jövendőbelimet. Még jobban beléje szerelmesedtem :)

  A következő három hónapban intenzív kúrába kezdek. Nem, nem a súlyom miatt, köszönöm az jól van. Sokkal inkább a bőröm, a hajam és a fogaim miatt aggódom. Ez a fránya endometriózis alaposan felborította a bensőmet, beleértve a kedvem, a hormonháztartásom, a bőröm/hajam/fogaim állapotát, a libidómat és a fizikai állóképességem már nem is firtassuk.  Már előre tudom, úgy leszek ezután a műtét után is, mint a garat manduláimmal....már a magamhoz térést követően jobban fogom érezni magam, mert a gyulladás megszűnik a szervezetemben. Így is szeretném felfogni. Ez a beavatkozás jót tesz nekem. Az orvosban megbízom. A felépülés alatt már szemmel láthatóan szebb lesz a bőröm, tisztábbak a szemeim, a hajóskofferek eltűnnek alóluk, a vaginizmus megszűnik, mert az agyamban is helyrebillennek a dolgok, az első menstruációval pedig már a hormonjaim is megfelelőképpen, egy 28 éveshez illően fognak zsongani. És nagybátyám esetéből kiindulva.... baromira ki fogom aludni magamat! Szinte már várom a döfködés. Minden a legnagyobb rendben van és lesz! ÚGY LEGYEN!

  Ami pedig a plusz három havi kúrámat illeti.... műtét után Steinberger féle léböjt kúra...ez a gyógyulást is segíti, mert a szervezet a gyógyulásra koncentrál, nem pedig az emésztésre és ürítésre. Emellett a külsőmmel is igyekszem foglalkozni.... fogfehérítés, pattanástalanítás....barnulás az ember alkotta napozó gépezetben... Íme a "fegyvertáram" :



A tisztítókendő csak azt hivatott jelezni, hogy a hangulatjavulás miatt újra szándékomban áll sminkelni ;)

A többire egyenlőre boruljon fátyol és szemfedél... :)

Hamarosan visszatérek egy bejegyzésben, amiben a Székesfehérváron tett kiruccanásomat ecsetelgetem ;)

Puszi

Joyo ^^

2015. május 4., hétfő

VÉGRE!

Végre készen vannak!!!!! :-)

Szebbek lettek, mint gondoltam volna! Nagyon hálás vagyok az ötvös mesternek értük :) Ha ott lett volna, biztosan megölelem! Írni szeretnék majd neki egy köszönő e-mailt. És Szeptemberben, ha már megvannak a képek, elküldeni neki, hogy lássa a munkáját "élesben'" is :-)

A felesége is, aki kiadta őket, örvendezett, hogy ilyet még nem készítettek. Dolgoztak már székely-magyar rovásbetűkkel, de ilyen stílusban még sosem. Mikor elkészült, Ő is többször megcsodálta és örvendezett nekik! Mikor megpillantottam őket, úgy ugrándoztam, akár egy kisgyerek, amikor megkapja a vágyott ajándékot! Alig várom, hogy Párom is meglássa és felpróbálja :-)

Míg várakoztam felhívtak a ruhaüzletből, hogy megérkezett Párom bocskai öltönye is. Úgyhogy Szombaton beküldöm érte :-) Azt már nem tudom egyedül haza cipelni...

Tehát.... minden halad szépen a maga útján. Már csak négy hónap....

Puszi:

Joyo ^^